01.01.01.

Dér lepi be az egykor izzó háztetőt. Furcsa vonalakkal díszíti a jól ismert formákat. Gomolygó füst lágyítja a mindenen ülő, szúrós, fehér szakállat. Madarak lebegnek a szürkéskék fényben, fenséges röptüket nem bénítja a fagy. Hangjuk messze visszhangzik a csendben, mely ölelő takarót vont a fáradt lelkek köré. Kialudt a tűzijáték, ropogása nem riasztja a tiszta lelkű állatokat. Pihenünk. A szél is elcsitult, elfújta ami már nem kell, eloszlatta a tavalyi évet. Most megállt. Hagy minket lenni.

Vándorolsz a pusztában, én otthon vagyok. Most egyedül kell lenned. Vannak helyek, ahová az embert nem kísérheti el senki. Láthatatlan aranyfonál egyik végét fogom. Te a másikat. Megkérem a Napot, hogy melegítse arcod a hidegben. S ő megteszi nekem. Megkérem az Éjt, hogy úgy öleljen, ahogy csak én tudlak. S ő boldogan kúszik be sejtjeid közé. Megkérem a Csendet, hogy puha énekével töltse ki szívedet. S ő mindig ott van Veled.

Új kezdet csírái ébredeznek a fagyban. Csukott szemű rügyek hangtalanul mosolyognak. A Nap felülről finoman simogatja a ködös felhők hátát. A Föld lassú párája, felszállva az Ég csókjában olvad el. Fehér Istennő vezeti kezem. Feltárja előttem a láthatatlant. Havas hegycsúcsok peregnek szemem előtt, s kemény szikláik között egy kicsiny fehér virág töri át a lehetetlent szilaj életerejével. Puha szirmai kibomlanak és nem fagynak el többé. Megrezdült a szél is, jelzi, hogy készen áll. Fagyott tó tükréről felröppen a hattyú, szíve hevesen dobogva issza az ismeretlent.

© 2026 Shakti Mala/Niberaina Shakti. Minden jog fenntartva.