A Fény harcosának imája

Uram, Fény Atyám, Világ Anyám!

Beborított a szenvedés, a fájdalom és a tudatlanság. Már csak halványan emlékszem örök világodra. Itt vagyok, mert vállaltam, hogy ide jövök a Tőled kapott Égi Fegyverrel, mely mindennél erősebb és legyőzhetetlen. Sokan vagyunk itt, már tudom, nem vagyok egyedül. Mindannyian ugyanazt a fegyvert hordozzuk és tanuljuk használni. A szemünkből felismerjük egymást, mert a Te fényed ragyog vissza, mikor egymásra nézünk. De sok itt a robot, butaságuk mindent eláraszt. Arcátlanságuk még mindig feldühít. Sebeim sajognak, lassabban gyógyítom, mint ahogyan szerzem őket. Olyat is látok, amit sokan nem. Próbálok az öreg testű fiatalokra vigyázni, de nem mindig sikerül. Olyanok, mint a gyerekek, csak ők már elfelejtettek Téged, ezért nehezebb őket elviselni. Én pedig többször vallok kudarcot, mint amennyit kibírok. 

Tudom miért jöttünk, nem felejtettem el, de sokszor nem érzem magamat méltónak rá. Buta lettem itt én is, arcátlan és elviselhetetlen. Durva és nyers. Túl sokszor öltek meg, túl régóta kínoznak és túl sokszor öltem én is. Fegyverem szívem mélyén lapul, de gyengeség kúszik lelkem homályos erdeiben. Nem merem megérinteni, pedig egykor büszkén emeltem a magasba. Fényem mintha fogyna, zabálja valami. Egyre inkább csak Téged nézlek, mert már nincs erőm máshová fordítani tekintetem. Te bátorítóan ölelsz és szeretsz engem, nagyon kedvesek Neked a katonáid. Mindig mosolyogsz rám, pedig én hagytam az illúziót világommá lenni s az beette magát lelkembe, egyre közelebb férkőzik mag-omhoz. Van, hogy alig látlak tőle, s ilyenkor a könnyeimmel próbálom lemosni a fátylat. 

De ha egyszer megvakulok, akkor is érezlek majd. Ha mindent besző az undorító fekély, Te akkor is bennem fénylesz. Ha már mozdulni sem tudok és megfojt a szenny, halálomban is érintetlen maradsz. Tudom, meghalni jöttem, s itt sokan azt hiszik, mind meghalunk. De többféle halál van. Én a sötétség halálát választom. S ha máshogy nem megy, befogadom és velem együtt hal. Mikor azt hiszi majd, hogy felemésztett, minden részem ragyogni kezd, s ő azzá fog válni, ami. Semmivé. A Te fényednek nincs ellenfele. A fegyver nevét nem mondom ki, mert a nevet is megmérgezték, elferdítették, bemocskolták, hogy ne értse ki nem hordozza, s hogy nehogy szert tegyen rá. De itt van, bennem, bennünk. Elvehetetlenül. S ezt tudja az aljas horda, ezért minden ízében reszket. Csak egyetlen ilyen fegyver univerzumokat tisztít meg s itat át LÉNY-EGED-del. Mi pedig millióan vagyunk... 

Tudom, miért mosolyogsz. Mert bízol bennem. Tudom, miért nem jössz, mert bennünk itt vagy Te is. Tudom, hogy nincs vereség, csak az örök ragyogásod.

Uram, kérlek adj erőt a fegyverhez, szemet a látáshoz, irányt a csapáshoz, pillanatot a győzelemhez és bátorságot az ugráshoz. Az utolsóhoz. Aztán végre, évmilliók után, tenyereden pihenhetünk megint.  Úgy legyen. 

© 2026 Shakti Mala/Niberaina Shakti. Minden jog fenntartva.