Fele – fele úton

Gyerekként néztem a felnőttek szürke fellegeit, melyek fejüket izzó záporokkal kínozták. E fájó eső lecsorgott egészen a szívükig és gomolygó örvényként mardosta testét, sötétvörös, gennyes sebeket égetve rózsaszín, kis puha dombjaira. Gyomruk kisebbé vált, összeszorult ahogy kényszerűen végezték gyűlölt tevékenységeiket, melyet, úgy mondták, „muszáj” megcsinálni. Emiatt nem értek rá szinte soha, nem látták a fűszálak mosolygó zöldjét, nem kacsintott rájuk az ég kékje, nem üdvözölték reggelente régi barátként az ölelő napsütést. Nehézzé vált testük, fájni kezdtek itt-ott, majd egyre több helyen, később mindenhol. Szemük fénytelenül csüngött túlgyötört agyuk kocsányain, fülük süketté vált lelkük kétségbeesett kiáltásaira. Nem akartam olyan lenni, mint ők. Sőt! Megfogadtam, hogy soha nem leszek olyan! Mindig hallani fogom a madarak énekét a legnagyobb zaj közepén is. Én mindig látni fogom, hogy manók segítenek kinyílni a virágoknak, amiknek nem megy egyedül, ahogy legutóbb egy gyönyörű kislány mesélte nekem. Tenyeremben mindig érezni fogom az angyalok érintését, mert a legsötétebb helyen is fogják a kezem. A város bűzében is megérzem majd illatukat, mert az angyalok bizony nemcsak szépek, de mennyei illatot is árasztanak magukból. Ez néha édes, mint egy frissen kisült süteményé, néha halványan friss, mint az útszéli ibolyáé, néha pedig olyan nektárra emlékeztet, amit valahol nagyon rég ihattam, abban a korban, mikor minden arany volt, az emlékezésen túli időkben.

Kicsi lepke repül, szárnyáról néhány porszemecskét hagyva örökül barátjának, a levegőnek.  Kitágul a tér, eltűnik az idő. A búzakalászok recsegő, világoszöld szemeit szinte szétfeszíti az élet. A folyó partján béka kérleli szerelmét, hogy egy legyen a kettő. Elakadtam… Valahol félúton ragadtam. Fejem lüktet, testem fáj, lelkem fáradt. Látom, amit a gyermekek. Érzem az angyalokat, hallom a szél szavát. Beszélnek hozzám a fák, s én értem őket. Érzem a bogárka küzdelmét, ahogy egy kavicsot hatalmas hegyként mászik meg, szedi kis lábait fáradhatatlanul. Egy kutya szemében az elveszettnek hitt, igaz barátság tükrözi rám isteni fényét.

Szívem vérzik, mert fejem izzó záporai marják nap, mint nap. Gyomrom kisebbé vált, hol zabálok, hol hánynom kellene. Gyűlölt tevékenységeim időm számlapját rágják, muszáj őket megcsinálni. Testem nehéz. Szerelmem szemébe nézve fátyolt látok, mely elrejti az igazságot. Lelkébe nézve viszont eltűnik a fátyol, mert az nem benne, hanem az én szememben van, mely fénytelenül csüng túlgyötört agyam kocsányain. Lelkem ordít, s én minden egyes reggel betapasztom száját, nehogy kívül is hallani lehessen. Két világ közt ragadtam. Azzá váltam, amivé nem akartam. Belül viszont megmaradt minden, még most is gyermeki fülemmel hallom a madarak énekét és látom a manókat. Angyalok érintése melegíti kezeim, s illatukkal van tele az orrom, mely elnyomja a város bűzét.

Ilyen a felnőtt lét? Szabad börtönöm kulcsán kell őrködnöm egész nap? Ki várja ezt tőlem? Ki tesz fátylat szemem elé? Ki szívja el levegőmet és ki gerjeszti a cikázó villámokat agyamban? Ki emelte körém a láthatatlan falakat? Azt hiszem, tudom ki volt. Azt is tudom, miért tette. Félt.

Elzsibbadt a lábam, börtönöm kulcsán ülve. Tompán zúg a fejem, az elvárások szerinti életemet élve. Gyomrom és szívem öklendezik a sok hazugságtól, mellyel mások és magam is megtömtük őket. Úgy érzem abba kéne hagyni. Föl kéne állni, s a lepke után repülni… beleharapni a mézédes angyali illatba. Csak be kéne fejezni, ennyi az egész. Be kéne fejezni, a fátylat letépni, folyóban fürdeni, a széllel táncolni… csak abba kéne hagyni… mindent megköszönni… s lelkemet, mint gyermeket, táplálni, ringatni.

© 2026 Shakti Mala/Niberaina Shakti. Minden jog fenntartva.