Ha majd nem érted, hova tűntem... A rút kiskacsa meséje

Még tél van. Még mindig érzem, hogy késik a tavasz, mikor elkergetnek egy udvarból vagy én magam menekülök el. Ilyenkor visszatérek a sima tükrű tóra. Ott nézhetek, amíg a szem ellát. Csend van, hideg és szabadság. Fagyott jégkristályok karcolják a lábam, reszketek és fájdalmasan korog a gyomrom. Egyedül vagyok és élesen belém hasít a friss levegő. Szárnyaim merevek, alig bírom használni őket. Elgémberednek. Össze szoktam kuporodni a nádasban éjszaka, ott kevésbé fúj a szél. Reggel, ha kisüt a Nap, felmelegít egy kicsit és így repülni is tudok. Mindig magasabbra tudtam repülni mint bárki az udvarban. Már egészen kicsi koromtól fogva bármikor átrepültem a kerítésen. Csodálkoztam is, hogy az öreg tyúkoknak ez miért nem megy. Bezzeg mikor meglátták, hogy mit csinálok…Mindennek elhordtak, összecsípkedtek, azt mondták nagyképű vagyok. Mindig azt vágták a fejemhez, hogy nincs bennem alázat, hiszen ők már mennyi mindent megéltek és lám, még mindig nem tudnak átrepülni a kerítésen. Hogy van nekem merszem ilyen fiatalon egyáltalán megpróbálni amire ők sosem voltak képesek… A testvéreim azt mondták, hogy vakmerő vagyok és irigyeltek engem, mert ők nem tudtak elmenekülni ha jött a macska, ezért nem játszottak velem. Egyre kedvesebb voltam hozzájuk, próbáltam a kedvükben járni, de kinevették a csőrömet és a tollaimat.

A következő udvarban volt egy tyúkanyó aki megszeretett engem. Ő azt mondta, azért ne repüljek át a kerítésen, mert elvisz a róka. Ezt sem értettem. Bár éreztem, hogy félt engem és azért mondja, mégsem tudtam sehogysem elképzelni, hogy a róka hogyan tudna engem elvinni.

Egy másik helyen azt akarták, hogy tojjak tojást. Itt sokáig voltam és minden nap gyakoroltam, hátha sikerül. Sehogysem sikerült. Végül már nagyon rosszul éreztem magam, azt gondoltam, nálam hasznavehetetlenebb állatkát nem hordott még a hátán a Föld. Elkergettek.

Aztán egeret kellett volna fognom. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan kellene megfogni meg nem is akartam bántani szegénykét a csőrömmel.

Lelkem egyre mélyebbre sodródott, testem egyre magasabban lebegett a napfényben. Egyre gyorsabban váltogattam az udvarokat, ahol már nem vártam kegyelmet, elfogadást, kedvességet, csak azért szálltam le, hogy egyek valamit és ne fagyjak meg.

Megedzett a hideg, az éhség, a folyamatos elutasítás. Egyre többet mosolygok magamban, mert tudom, hogy akik szüntelen bántanak azért, aki vagyok, még soha nem látták a tájat felülről. Nem tudják milyen. Néhányuknak megpróbáltam elmesélni, de nem hitték el nekem. Azt mondták, nem vagyok normális. Hiába mondtam, hogy a saját szememmel láttam, nekik a kerítés az életük határa.

Akik között megfordultam, remélem tudjátok, hogy miért voltam veletek. Azért, mert éhes voltam és fáztam. Nemcsak az ételre éheztem, hanem a szeretetre is. Nemcsak a hideg kínzott, a magány is. Rengeteget dolgoztam. Morzsákon nőttem fel. Egy-egy morzsáért sokkal többet kellett küzdenem, mint nektek. Minden szavatok kés volt a szívemben. Még a könnyeimen is nevettetek és a lelkemen tapostatok. Elültettétek bennem a gyom magját, hogy hibás, kevés és csúnya vagyok. Volt, hogy vertetek, kínoztatok, bezártatok. Kiről azt hittem, barátom, elárult végül. Ki azt mondta, velem akarja leélni az életét, fennakadt a kerítésen és feladta… vagy elárult ő is és beállt a sorba. Őrültnek tartottatok, néhányan hülyének. Azt mondtátok csúnya vagyok, de a nagyobb fehér tollaim látványát sem tudtátok elviselni. Bármit csináltam, az rossz volt. Ha sikerült valami, azt szóra sem méltattátok.

Mindannyian azt hiszitek, bármelyik udvaron is laktok, hogy a tiétek jobb, szebb, mint a többi. Pedig mind ugyanolyan. Lehet hogy nagyobb, de ugyanolyan. Udvar, kerítéssel, irigységgel, gonoszsággal, butasággal, értetlenséggel és szeretetlenséggel. Mind egyforma nekem. Régen elhittem, hogy velem van a baj, kerestem, kutattam, hogyan lehetnék jobb. A csillagokat is lehoztam, majd belehaltam, de az sem volt elég.

Már ne számíts arra, hogy megtörhetsz engem. Már nemcsak érzem, de tudom is, hogy hová nem tartozom. Már egyre több a fehér tollam. Már tudom, hogy nem dolgom egeret fogni, tojást tojni, hiába üvöltöd habzó szájjal az ellenkezőjét. Te nem láttad az eget. Nem érzed a felhőt. A szabadság nem barátod, hanem ellenséged, így engem is annak tekintesz. De egyre több a rügy, s én már láttam hattyúkat. Beszéltem is velük. Fehérek, nagyok, csendesek. Szeretnek, elfogadnak, bátorítanak. Értik az eget. Látják a tájat. Hívnak maguk közé. Még nem vagyok elég erős, hogy velük repüljek, de nemsoká az leszek. Ezért már nem hiszem el amit mondasz. Hogy kevés vagyok és csúnya. Hogy nem szabad átrepülni a kerítésen s hogy ez alázat kérdése. Hogy nagyképűség magasan szárnyalni. Már nem hiszek neked. Egyikőtöknek sem.

 Ha majd nem érted, hová tűntem, tudd, hogy eljött a tavasz. S ott fogok szárnyalni, ahová nem lát szemed. Azokkal, akikhez tartozom.

© 2026 Shakti Mala/Niberaina Shakti. Minden jog fenntartva.